„Ez az egyetlen tanév belénk egy olyan szeretetet, egy olyan különös szellemet oltott.Mi rengeteget köszönhetünk Csíksomlyónak!"
1946-ban 57 végzős diák ballagott a csíksomlyói Római Katolikus Tanítóképzőből. Öt évvel ezelőtt tízen tudtak részt venni a hatvan éves érettségi találkozón, a 65 éves találkozót már nem sikerült megtartani. Az 57 egykori végzős között találjuk az akkor 21 éves Domokos Jankát is (később férje után Vitos), aki később sok éven keresztül dolgozott a csíkbánkfalvi iskolánál pedagógusként. Az idén 86 éves Janka néni napra pontosan emlékszik vissza a diákévek minden fontos mozzanatára.
– 1925-ben született Csíkszentgyörgyön, 1932-ben kezdte az első osztályt román iskolában. Hogyan került a csíkszeredai leányiskolába?
– 1939-ben abszolváltam, tovább akartam tanulni, de olyan gyenge volt az anyagi körülmény, és volt még három testvérem, hogy azt mondta édesapám, ez lehetetlen. 1940 nyarán arattunk a nagymezőn, 13 éves voltam, sírtam ebédnél, hogy itt van augusztus közepe, és én nem fogok most menni szeptembertől iskolába. Arra édesapám, úgy evés közben, nem is gondolkodva, hanyagul rávágta, hogy ha magyarok lennénk, odaadnálak. Augusztus 30-án megtörtént a második bécsi döntés, szeptember 11-én bejöttek a magyarok, és én többet nem engedtem ebből, hogy hát magyarok lettünk, és akkor én megyek iskolába. Szeptember közepén egyedül, egy csángószekérre felülve, megkerestem a leányiskolát Csíkszeredában, és beiratkoztam. Kintlakásban laktam egy rokonnál, nehezen, de fizették a szüleim. Tekintettel, hogy hét osztályt jártam, karácsonykor átettek a második osztályba. 1941/42-ben elvégeztem a harmadévet, és 1942/43-ban a negyedik leánygimnáziumot. Még a tanév befejezése előtt Miklós Gergely, a főtanfelügyelő, aki innen volt Csíkszentgyörgyről, felhívatott a tanfelügyelőségre. Azt mondja: megírod a kérést a Magyar Királyi Állami Tanítóképző Intézethez Kolozsvárra. Jajj, mondom, Gergő bácsi, hát nem lehet, nem fogják kifizetni. Te csak írd meg, mondta, én a többit elintézem. Így is volt, 1943 októberében felmentünk Kolozsvárra, egy barátnőmmel, Bors Etelkával, és ott tanultunk az első képzőben.
– Mi történt önnel a háború alatt?
– 1944-ben, amikor a németek lerohanták Magyarországot, azonnal befejeztük az iskolát. Estétől reggelig megkaptuk a bizonyítványokat, be volt írva, hogy második osztályba léphet, és onnan hazajöttünk. A háborút nyáron átvészeltük, itthon dolgoztunk, ősszel nem kezdődött iskola, októberben, mivel tanítóképzőben már egy évet végeztem, kineveztek az alsószentgyörgyi iskolához tanítani. S érdeklődtem állandóan, hogy valahol nem nyílik-e képző, de a papok, tanárok, tanítók, mindenki, aki csak értelmiségi volt, menekült, mert jöttek az oroszok. Aztán lassan lecsendesedett...
– 1945-ben aztán megnyilt a tanítóképző Csíksomlyón...
– Tanítottam egészen 1945. január 20-ig, akkor mondták, hogy Csíksomlyón megnyílt a tanítóképző. Nekem Taplocán volt egy nagynéném, még ma is él, 95 éves, hozzájuk mentem lakni, onnan jártam át Somlyóra második osztályba. Kezdetben hatan voltunk: Orbán Zoltán, Bakó László, Bakó Kálmán, Kánya Gyula, én és Bors Etelka. Aztán ahogy jöttek vissza a menekülőből, úgy szaporodott az osztály, április végére lettünk 22-en, és ennyien júniusban befejeztük a tanévet. Akkor hazajöttem nyárára, és nem telt bele egy hét, már üzentek Somlyóról, hogy menjek vissza, a nyár folyamán délelőtti – délutáni tanítással el fogom tudni végezni a harmadévet, mert nagy szükség van tanítóra. Sok tanító Magyarországon volt, elmentek, nem jöttek vissza.
– Következett a negyedév, bentlakással. Mivel kellett hozzájárulni egy diáknak az ottlakáshoz?
– A jelenlegi kórház épülete a ferences szerzeteseké volt, ott fogadtak az irodában, és adtak nekem egy prospektust, hogy mit kell vinni: egy öl száraz bükkfa, négy zsák pityóka, nyolcvan kiló zöldség – 25 kg káposzta, 15 kg hagyma, 20 kg murok és a többi az zeller, karalábé, ilyesmi –, 80 kg kenyérliszt, 20 kg finomliszt, 20 kg kukoricaliszt, 400 db tojás, 3 kg zsír, 3 kg túró, 3 kg szilvalekvár és 1 kg köménymag. Hát édesanyám csak ezzel volt elakadva, mert neki volt köménymagja, de nem egy kiló. Aztán kapott, komámasszony, szomszédasszony, testvér s ezek összeadták. Mi aztán egész tanévben reggel rántott köménymaglevest ettünk. Volt ott még 45 darab árva gyermek, azokat is tartottuk ebből a vitt kosztból. Még kellett adjunk 600 lejt, azt mondták, ebből csak húst és cukrot vettek. Minket a vincés nővéreknél helyeztek el, a mai Szent István-házban, Csaba atyának az épületében. Egy nagy teremben voltunk negyedikesek 25-en. Kellett aztán vinni szalmazsákot, ágyneműt, egy fehér lepedőt ágyterítőnek, hogy mindenkié egyformán legyen leterítve.
– Milyen volt a csíksomlyói tanítóképzős diákélet?
– A szerzetes nővérek nagyon-nagyon vigyáztak ránk, és mi – volt közöttünk 20, 21, 22, 23 éves – nagyon komolyan vettük. Ott pontos program szerint fél hatkor kelni kellett, hat órakor Petres Kálmán, az atya, aki hittant tanított, húzta meg a csengőt, sorakoztunk a misére, fél óra alatt megvolt a mise, mentünk aztán mosakodni. Hét órakor volt a reggeli, háromnegyed nyolckor sorakozó, és egy vincés nővér elvezetett az iskoláig, be az osztályba. Mikor vége volt a tanításnak, már várt, és kettős sorban kellett hazamenni. Délután még volt ebéd, háromtól ötig szilencium, tanulás, aztán fél óra szünet, majd ismét szilencium, hét órakor vacsora. Karácsonyig nem mentünk haza egyáltalán. A fiúknak a ferences szerzeteseknél ugyanúgy volt az otthonuk. Elöl ültünk az osztályban a leányok, hátul a fiúk. Ferencz József volt az osztályfőnökünk, egy háromgyerekes férfi, akár apánk lett volna, mindenkit meghallgatott. Pedagógiát tanított, a felesége, Valér néni is tanárnő volt. A legrettenetesebb az volt ebben a tanévben, hogy nem volt nekünk egy tankönyvünk. Ha Petőfi Sándor, Arany János verseskönyvet kaptunk, lemásoltuk és úgy tanultuk. De az irodalmat, románt, mindent csak kimondottan diktáltak. Annyit írtunk, hogy rengeteget, és nagyon komolyan készültünk.
– Eljött az év vége, hogyan zajlott le a ballagás és az érettségi?
– Június végén volt a kicsengetésünk, és mivel pünkösdkor, amikor jött Márton Áron püspök atyánk, sütöttünk a szerzeteseknek 120 darab kürtöskalácsot, megajándékoztak minket egy disznóval. Azt levágták, egy ügyes hentes feldarabolta, bepácolta, az apácáknál nagy tepsikbe megsütötték. Adtak a barátok két fazék főtt pityókát, meghámoztuk, vittünk káposztát, ez volt a bankettünk. Kicsengetésünk pedig olyan formában zajlott, hogy mentünk a harmadévesekhez, adtak öt szál mezei virágot, de az öt szál kellett legyen, több semmi, elénekeltük a Ballag már a vén diákot. Mentünk a másodévesekhez, ott adtak egy fűzfavesszőcskét, rákötve egy papírkában egy pici só s egy banis. Az északi ajtón jöttünk ki kettős sorban, az apácák adtak egy-egy gyertyát meggyújtva, azzal mentünk be a kegytemplomba, fel a Máriához, aztán mindenki haza. A bankettünk este hatkor kezdődött és tizenkettőig tartott. Akkor jött a barát és az apáca, az ajtót bezártuk, a villanyt kioltották. Semmilyen különösebb zene, énekeltünk, és arra táncoltunk. Utána kaptunk két hét szünetet, már úgy, hogy ottlét és felügyelet mellett egyénileg kellett tanulni. 14-én kezdődött a vizsga. Három írásbeli volt: román, magyar, számtan, annak alapján mehettünk szóbelizni. Én 11 után tíz perccel jöttem ki. Emlékszem, mondták, hogy egy pap bácsi a kapunál vár, gyorsan kiszaladtam, s hát Incze Domokos volt, az akkori esperesünk, aki keresztelt és bérmált. Mondtam, pap bácsi vizsgáztam, és úgy éreztem, hogy sikerült. A hat évet, a leánygimnáziumot és a képzőt 7,68-cal sikerült elvégezni.
Péter Beáta
székelyhon.ro
Új komment