Ilyenkor, március közepén mi sem aktuálisabb, mint az 1848-49-es forradalomra és szabadságharcra emlékezni, felidézni a hősök alakját, szobrokat leleplezni, vagy megkoszorúzni, mondjuk 43 darab koszorúval – Csíkszeredában legalábbis épp ennyi jutott a Gál Sándor szoborra (pontosabban melléje). És éppen aktualitása miatt jártunk utána, mi a helyzet a csíkszentgyörgyi Gál Sándor házzal. Használhatatlan, akárcsak 15 évvel ezelőtt – foglalhatnánk össze röviden.
Mint köztudott, a legendás tábornok, a magyar forradalom vezéralakja, Székelyföld katonai parancsnoka Csíkszentgyörgyön született 1817-ben. Szülőházát a hetvenes években bontották le, (az előtte álló székely kapu maradványait még volt alkalmam látni az egykori telken). Viszont Gál Sándor édesapjának, idős Gál Józsefnek 1822-ben épült háza átvészelte a kommunizmust, és az 1990-es években még eredeti helyén állt. Amikor először felkerestem, hogy a forradalom kitörésének 150-dik évfordulójára megörökítsem, egy udvar mélyén, egy új ház mögött roskadozott. Bemutattam, hogy az elkészült márványtábla a garázsban porosodik, hogy a házról a zsindelyek lehullottak, a tetőzet omladozik. Tulajdonosai mintha csak arra vártak volna, hogy összeomoljon. „A Csíki Műemlékvédő Egyesület 11 ezer darab zsindelyt vásárolt meg szponzoroktól összekoldult pénzből – emlékszik vissza Mihály Zita, az egyesület elnöke. – Készen odaszállítottuk az udvarra, de sosem rakták fel a házra.” Minden erőfeszítés szélmalomharcnak bizonyult: az épület, amelyben a csíki forradalom vezéralakja gyermekkorát töltötte, nem hogy emlékhely nem lett, de egyre tovább romlott. Pedig nem dúskálunk hasonló házakban. A 11 méter széles, 16 méter hosszú és öt helyiségből álló épület jelentős népi építészeti emlék, és kirí a fennmaradt parasztházak sorából. 2001. szeptemberében végre mégis úgy tűnt, megszületett a megoldás:

Hargita Megye Tanácsának jóvoltából az Alcsík Kistérségi Társulás megvásárolta az épületet. 2002-ben már ezt írtam egyik tudósításomban: „Bár a falut az elmúlt években sok kritika érte a 48-as örökség elhanyagolásáért, ez alkalommal a község fiataljai, a kistérségi társulás, Orbán László helyi tisztelendő és a Polgármesteri Hivatal a falu fiataljait is összefogta: így mindöszsze két nap alatt lebontották az épületet és átszállították az új telek közelébe. Amint Kassay János ügyvezető igazgató mondotta: felépítésére még az idén sor kerül.” (Igaz, akkor még arról volt szó, hogy a Gál József egykori telkén álló, 1820-as években készült székely kaput is megvásárolja és elköltözteti a kistérségi társulás.)
A Gál Sándor ház újjáépítése végül is 2003-ban kezdődött: a Polgár-Társ Alapítvány Élő Örökség programjának támogatásával új alapokra helyezték, és ugyanezen évben építették újra a boronafalakat is. 2004-ben semmi nem történt, 2005-ben készült el a tetőszerkezet és helyezték rá a zsindelyt. Az átadást 2007 első hónapjaira tervezték, de nem lett belőle semmi. Az épület azóta is „félmonyában” áll, gerendáin gyerekírás hirdeti, ki kit szeret. A csíkszentgyörgyi polgármesteri hivatal az épület környékét igyekezett rendbetenni, elegyengették a talajt és bevetették fűmaggal. Hátra van még a nyílászárók készítése, le kell padolni, és tapasztani.

„Pénzhiány –
Ez az egyetlen oka annak, hogy ennyit halódott a Gál Sándor ház ügye” – nyilatkozta megkeresésemre Kassay János, az Alcsík Kistérségi Társulás ügyvezető igazgatója. Ugyanis kiderült, hogy a régi épület bontott elemeinek csak egyharmada hasznosítható, a hiányzó darabokat pótolni kellett. „1,5 milliárd régi lejre volna szükség a befejezéshez – mondta a kistérségi menedzser –, de idén is csak 15 ezer lejt tudunk rá szánni.” Ugyanennyit szánna az épületre idén a csíkszentgyörgyi önkormányzat is, amely egyébként abban bízik, hogy az épület teljes jogú gazdája lesz, amennyiben ebbe a kistérség valamennyi polgármestere belegyezik. György József szerint akkor többet fordíthatnának a házra, amelyet szándékuk szerint 2010-ben majd prioritásként kezelnek.
„Már mindent elmondtam,
amit lehetett, az évek során a Gál Sándor házról. De minden szó és minden cselekedet fölöslegesnek bizonyult – mondta Mihály Zita, immár megyei műemlékvédelmi fel - ügyelői minőségében. – Ez a ház már nem az a ház, amit lebontottak. Hasonlít, de nem ugyanaz.” Akárcsak Kassay János, Mihály Zita is sikertelen próbálkozásnak látja a műemlék-áthelyezést, és viszszásnak, hogy miközben Gál Sándorról iskolát, utcát neveznek el, és szobrot állítanak neki, hagyják a vele kapcsolatos tárgyi emlékeket pusztulni. És nem vesszük észre, hogy amikor történelmi hagyományaink ápolása a koszorúzásokban és emlékbeszédekben merül ki, akkor saját sírunkat koszorúzzuk.

Daczó Katalin

Csíki Hírlap